A mai nappal lezárult a 60 napos program, persze ez nem azt jelenti, hogy be is fejeztem. Hamarosan kezdődik a következő, viszont szeretném megosztani másokkal is a tapasztalataimat, sikereimet.

Január 10-én kezdtem, de előtte szemezgettem már sok-sok diétával, viszont ezt találtam számomra a legjobbnak. A "titkos diétám" a Bakker, lefogyok! csoportból indult. Már régebb óta voltam tag, de az előző programról sajnos lecsúsztam. Nagyon egyszerű volt a történet: rendelni kellett és kaptál mellé egy diétát, edzéstervet, tippeket. Ez a csoport a Lifetilt-re alapul, fantasztikus emberek vesznek körül és mások sikerélményei ösztönzően hatnak azokra is, akik csak nézelődni léptek be. Az első pár napon rettenetesen fájt a fejem, rosszul voltam; ez természetes, hiszen sokkal több szénhidrátot vittem be a diéta előtt. Sosem éheztem, viszont így 2 hónap után már nem annyira tudtam változatosan étkezni.

Szembetűnő volt a fogyásom, nem csak a kilók mentek le, hanem az önbizalmam is nőtt, 2 nadrágmérettel lettem kisebb és olyan nadrágok jönnek rám, amik terhesség előtt kicsik voltak. Még olyan emberek is észrevették a fogyásomat, akik nap mint nap láttak/látnak.


Sokszor voltam mélyponton, viszont olyankor a barátaim segítettek átvészelni, meg persze elkezdtem csinos lányok képeit nézegetni, hogy "akkor is ilyen alakom lesz". Az edzések utáni izomlázat pedig szerintem nem kell részletezni. Nagyon örülök annak, hogy belevágtam a programba, és ezzel még nincs vége. Eddig 11,5 kilótól sikerült megszabadulnom, még ugyan ennyit tervezek leadni.

Nyárra szeretném formába hozni magam, viszont az nem azt jelenti, hogy vissza fogok térni a folyamatos zabálásokhoz és a napi szenny kajákhoz, soha többé nem akarok úgy tükörbe nézni, hogy milyen kövér vagyok. Sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagyok most, jobban teljesítek és kevésbé vagyok fáradékony. A bőröm is sokkal puhább, a narancsbőr a combomról már el is tűnt. Büszke vagyok magamra hogy sikerrel zártam az elmúlt 60 napot, hogy kiléptem abból az életmódból amit akkor jónak láttam, hogy sokkal egészségesebb vagyok testileg és szellemileg egyaránt. Az előtte-utána fotómat pedig ne itt keressétek, a mai nap folyamán felteszem instára. :).


Blog using your mobile phone - One of the best blogging apps on the market - click here!

Likes

Comments

​Páran már röviden ismeritek a szülésem történetét, viszont részletesen még nem volt alkalmam írni róla. 

Június 16-ra voltunk kiírva, habár tudtam, hogy ez csak egy becslés én 15-én mégis úgy feküdtem le, hogy "már csak egy nap a kiírt időpontig". Azon a napon nem történt semmi változás, reggel mentem NST-re és nem mutatott semmi fájást. Már nagyon kényelmetlenül éreztem magam a hatalmas pocakkal és azzal a tudattal, hogy bármikor megszülethet, így nem is mertem kimozdulni otthonról. Két naponta kellett járnom NST-re, 20-án [szombaton] még azzal nyugtatott a nőgyógyász, hogy ezen a héten ebből még nem lesz baba. 

Június 21 ugyan úgy kezdődött, mint a többi napom. Tomi éjszakás volt, szóval hagytam aludni. Fetrengtem az ágyban, pihentem. Olyan fél 12 körül megéheztem, kimentem szendvicset csinálni, miközben ettem anyukámmal beszélgettem. Amikor végeztem megpróbáltam felállni, de hirtelen egy éles, szúró fájdalmat éreztem a derekamban és alhasamban. Ekkor anyukám elkezdett számolni én pedig csak értetlenül néztem. [vajon ez lenne "A" fájás? Most vajúdok? Féltem mindig, hogy nem fogom tudni, mikor jön el az az idő, amikor indulni kell.] Egyszer csak egy újabb fájás jött, azt hittem egy örökkévalóság és nem fog elmúlni. Édesanyám pedig közölte velem, hogy 5 perces fájásaim vannak, mehetünk a kórházba. Az öltözködésem kész kabaré volt, ekkor kelt fel Tomi is és csak annyit kérdezett: "Megyünk?" 

Nagy nehezen felvettem a cipőmet, beszálltunk a kocsiba és habár gyalog 5 percre van tőlünk, nagyon hosszú útnak tűnt. Közben az autóban is jött fájás és féltem, hogy nem tudok majd kiszállni. De szerencsére ezzel nem volt probléma, besétáltunk, felmentünk a szülészetre, ahol felvették az adataimat. Nyugtattak, hogy ebből csak holnap lesz baba. Megvizsgáltak, ekkor már egy ujjnyira voltam kitágulva. Felöltöztem, előkészítettek, majd a szülőszobára küldtek, hogy megfigyeljék a fájásokat. Ezek után a váróhoz küldtek. Miközben a korlátot támasztottam, a fejemet Tomira hajtottam, ő pedig fájásoknál masszírozta a derekam. Egyszer csak azt érzem, hogy valami folyik a combomon - a nyákdugó elment. Ez után elkezdtek erősödni a fájások, egyszer csak felkaptam a fejem és szóltam, hogy valaki hívjon ide egy nővért, mert már tolófájásaim vannak. A nővér jött is, de olyan hamar beviharzott a szülőszobára, hogy egyedül kellett odatalálnom. Felfektettek, az ágyra és vártak. Ekkor már Tomi is megérkezett. Miután bejött a szülésznő, fájás közben burkot repesztett. A nővér pedig elkezdte a betanult kis monológját "Most pedig elmegyünk a vajúdóba, hogy könnyítsünk.." a szülésznő pedig a szavába vágott és mondta, hogy innen már nem megyek sehova, mert eltűnt a méhnyak és látja már a baba fejét. És nem úgy történt minden, mint a filmekben. Az orvos csak annyit mondott "Ne nyomjon", viszont ilyenkor reflex-szerűen jön, nem tudod "nem nyomni". Jött három tolófájás és 14.30-kor már kint is volt Hanna. Ahogy kiemelték felsírt, a mellkasomra helyezték és együtt sírtunk. Kb. 2-3 perc után elvitték, engem pedig varrtak és 2 órás megfigyelésen bent kellett maradnom. Közben ki-be járkált Tomi Hannával, hol a rokonokhoz vitte, hol hozzám hozta. Próbáltam szoptatni is, nagyon ügyes volt már az első cicizésnél is. 1,5 óra megfigyelés után bejött az orvosom és közölte, hogy meg kell műteni, de altatni fognak és nem kell félni. Elmagyarázta azt is, hogy miért kell de akkor, abban a pillanatban nem tudtam erre koncentrálni. 

Jött egy altató orvos, alá írattak velem egy nyilatkozatot, aztán kaptam egy injekciót. Mondták, hogy kezdjek el számolni 10-ig, de 3-ig jutottam. Mire felkeltem már sötétedett be, mondták az ápolók, hogy nyugodtan pihenjek még. Ekkor aludtam még egy fél órát, de utána is nagyon fáradékony voltam. Kitoltak a szülőszobáról, a rokonok pedig pár mondatot váltottak velem, de nem értettem őket. Amint betoltak a kórterembe láttam, hogy az a szobatársam akivel együtt vajúdtam, így megörültem kicsit. Bemutatkoztunk egymásnak, aztán el is aludtam. 

Hajnali 5-kor pedig bejött egy nővér Hannával a kezében, egyből oda tette mellém. Ekkor megint kitört belőlem a sírás, rettenetesen boldog voltam és nem tudtam betellni vele. Nem értettem hogy lehet valaki ennyire pici, de annál inkább tökéletes. 

Likes

Comments

Első trimeszter: jobb esetben ilyenkor derül ki a terhesség. Sok apuka úgymond sokkot kap és fel sem fogja, hogy a párja várandós. Ilyenkor a férfiak nagy része nem fogta még fel, hogy apa lesz és hajlamosak elfeledkezni párjuk állapotáról. Ugyanúgy elvárják, hogy a kedvesük otthon és a munkában továbbra is 100%-on teljesítsen. Ez szerencsére hamar elmúlik, főleg ha a nő rosszul lévő típus. Minden terhesség más, van aki rosszul van, émelyeg, hány, de vannak olyan kismamák is, akik ezeket elkerülik, esetleg görcsölnek.
Második trimeszter: Ilyenkor kezdik el felfogni a férfiak, hogy apák lesznek, főleg ha belevonjuk őket a terhességbe. Fontos, hogy a férfi ne érezze magát kirekesztve, kívülállónak. Hívjuk el magunkkal minden vizsgálatra, főleg az ultrahangokra. Ha mozog a baba, tegyük a párunk kezét a hasunkra. Sokszor kérjük meg az apát, hogy simogassa, puszilgassa a pocakot és beszéljen a babához. A növekvő pocak miatt egyre nehezebb az élet, ilyenkor érdemes beszerezni a kismama nacikat, pólókat, pulcsikat, stb. a második trimeszter a legizgalmasabb, ilyenkor kezd el mozogni a baba és derül ki a neme.
Harmadik trimeszter: ilyenkor jönnek rá igazán a nők, hogy miért terhesség a terhesség. A hatalmas pocak miatt sok nő a cipőjét sem tudja felvenni, fáj szinte minden mozdulat. A legtöbben ilyenkor már nem boldog izgalommal gondolnak a vizsgálatokra, hanem kötelező rosszként. A végén válik a leginkább fontossá az apa jelenléte. Az állapotos nők ilyenkor ingerlékenyek, lassúak, fáj mindenük és ilyenkor szüksége van a kismamának a szeretetre, figyelemre, gondoskodásra. Az apának hatalmas türelemre van szüksége és meg kell értenie a párját, hiszen hatalmas terhet cipel - nem várhatja el azt, hogy olyan fitt legyen, mint az első trimeszter végén-második elején. Ilyenkor már mindketten számolják a napokat, mikor jön a baba..

Likes

Comments

Bevezetésként megjegyezném, hogy nem kell attól félni, ha elsőre nem sikerül teherbe esni. Rengetegen évekig is próbálkoznak, mire pozitív terhességi tesztet kapnak és vannak olyan emberek is, akik védekeznek és így esnek teherbe. Minden ember más és más, valakinek egy alkalom is elég ahhoz, hogy állapotos legyen..

Az első trimesztert nagyon könnyedén éltem meg, nem volt hányingerem, nem hánytam és semmi jele nem volt baba érkezésének - kivéve az elmaradt menstruáció. Összesen háromszor csináltam terhességi tesztet, két különböző napon [az első teszt nemcsak, hogy egy csíkot mutatott volna, egyet sem], ebből kettő pozitív lett. Tehát bejelentkeztem nőgyógyászatra, ahol megállapították a terhességet és azt, hogy a magzat már 6 hetes. Ekkor még csak egy pár miliméteres kis babszem volt, nem volt semmi emberi formája, de már akkor tudtam, hogy ő a legcsodálatosabb dolog az egész világon. Sokszor voltak alhasi görcseim, de nem aggódtam miatta, mivel az orvos megnyugtatott, hogy ez teljesen normális, szedjek magnéziumot. Hiába szedtem, de szerencsére a második trimeszterben már teljesen megszűntek az alhasi görcsök. Ekkor kezdett el gömbölyödni a pocakom, a babának egyre inkább emberi alakja lett. Az első mozdulatát hajnalban, 38 és fél fokos lázzal, influenzásan éreztem; apukának egyből szóltam, hogy tegye a kezét a pocakomra - és vártunk. Amikor újra megmozdult, meg se kellett kérdeznem, hogy érezte-e, hiszen látszott a tekintetén. Hol egymást, hol a pocakomat néztük, nem érdekelt minket, hogy hajnali 4 óra van, minden álmosság és fáradtság szertefoszlott..

A 20-25. héten tudtuk meg a nemét, viszont akkorra már a nevét is eldöntöttük [ha fiú Tamás, ha lány Hanna]. Az ultrahangos felvételek is egyre zavarosabbak lettek, egyre nehezebb volt bármit is kivenni - ha háttal volt nekünk.

Ahogy nőtt a pocakom, egyre nehezebb volt minden. De tényleg, minden. Először a derekam kezdett el fájni, utána a medencecsontom, ahogy beékelődött a feje. Egyre fáradékonyabb és ingerlékenyebb voltam, nagyon lassan tudtam közlekedni, a cipőmet alig tudtam bekötni, a zokni felhúzásához is külön módszert kellett kitalálnom. A nyár és a meleg nagyon megviselt, a frontoktól nagyon féltem, nem szerettem volna, ha előbb jön a világra a kelleténél. Az utolsó hónapokban már látványosan mozgott, csuklott és imádott a húgyhólyagomon táncolni, a gerincemmel verekedni. Viszont ahogy nőtt, egyre kevesebbet mozgott, hiszen a helye is egyre szűkösebb lett. Viszont a sok nehézség és fájdalom ellenére állapotosnak lenni a legfantasztikusabb érzés az egész világon. 

Likes

Comments

Mindenkinek az életében eljön az a pont, amikor úgy érzi, készenáll a családalapításra. Viszont rengetegen nincsenek tisztában azzal, hogy egy gyermek nem csupán örömöt és boldogságot visz az ember életébe, rengeteg konfliktust is szül...

Fontos egy stabil kapcsolat, amikor a gyerekvállalásra kerül a sor. Mindent alaposan át kell beszélni, még mielőtt késő lenne - lényeges, hogy meglegyen a baba anyagi háttere is, hogy elég türelmesek legyünk, hogy minden működjön az életünkben. Rengeteg pénzre van szükség, hiszen mindent be kell szerezni, amit egy csecsemő igényel. Közösen kell mindenről gondoskodni és azt is bele kell kalkulálni, hogyha a babának esetleg valami betegsége lesz; hogy mi akkor a helyes döntés. Szintén fontos, hogy sose hagyjuk a másiknak, hogy nélkülünk döntsön, mindent közösen kell megbeszélni, ezzel is elkerülve a felesleges vitákat.

Arra is kell gondolni, hogyha a baba két óránként fog felkelni, ha folyamatosan pelust kell cserélni, ha nyűgös lesz.. Mindenre legyünk felkészülve, hiszen minden csecsemő más. [Tehát ha az egyik rokonod/ismerősöd gyermekére vigyáztál már, az nem olyan, mintha a sajátod lenne - hiszen ő a nap 24 órájában melletted lesz és valószínüleg teljesen máshogy reagál majd az interakciókra.] Nincs olyan, hogy lepasszolod vagy megunod, viszont - mint ahogy feljebb már megírtam - mindent közösen kell megoldani..

Ha tényleg elkötelezte magát valaki a baba mellett, akkor senki és semmi nem tudja ebben befolyásolni. Ha bizonytalan vagy, akkor inkább várjál még pár évet; tudni fogod, hogyha eljön a "te időd".

Likes

Comments